Kisiskolás koromban baromi kíváncsi voltam a sikeres emberek titkaira, miképp jutottak a csúcsra. Később elkezdtem a saját titkom után kutatni. Azóta az élet folyton azt bizonygatja számomra, hogy nincs is titok. Annyi biztos, nem a csapatomban rejlik… Vagy mégis?
Tisztelettel jelentem, az osztály létszáma 3 fő – általában mindig hiányzik valaki:
- Hedóna – az élvezetek legodaadóbb élvezője, az ifi korosztály megfélemlítője, utál edzeni;
- Hetes – 13 éves – lesz egyszer, már nagyon várjuk – 55 kilogramm (kajakos körökben az már negatívnak számít);
- És Én.
Ebben a felállásban készülök meghódítani a világ vizeit, eddig kisebb-nagyobb sikerekkel.
Egy őszi szombaton délután 2 órakor rezeg a padon a mobilom. Ennek a többi hallgató is igazán megörült, végre valami történik is az órán, sms-t kaptam. Valóban akkora pancser vagyok, hogy húsz évesen a szombatjaimat az iskolapadban töltöm.
“Ideérsz 5 órára? Öcsém ma 3 éves, Anya sütött tortát. Nem cukormentes…” – üzent a retikülöm. Hedónát nevezem a retikülömnek. Talán köcsögül hangzik, pedig ez is csak egy sajátos módja érzelmeim kifejezéseinek. Kutyáimon kívül másnak még nem mondtam, hogy szeretem. Hedire azért találó ez az elnevezés (is), mert akárcsak egy retikülben, benne is minden jó megtalálható. Mindig kéznél van, ha szükségem van támogatásra. Meg akkor is, ha nincs. Annak ellenére, hogy minden szürke hétköznap egymás vérét szívjuk, mégis, ha véletlenül kapunk 5 perc szünetet, azt is együtt töltjük. Fontos szereplője a történeteimnek, csapatom 33%-át is ő teszi. Szóval, ehhez méltó módon válaszoltam neki:
“Ott leszek már 3-ra, lelépek erről a szarról. Már úgyis ki tudok mindent számolni egy marék tehénszarból. De az öcsédet megyek felköszönteni, ne legyen baromkodás, semmi alkohol!”
“Miért innánk? Holnap reggel edzés van…”. – Este kilenckor már a lakótelep egy padján ültünk és sírtunk. Én a nevetéstől, Hedi a szájában keringő Jägermeister ízű hányás maradványaitól.
A tehénszar úgy jön a képbe, egyébként, hogy mezőgazdasági mérnök órákat hallgatok az egyetemen levelező tagozaton. Egyik szombaton a sertésbarát takarmányozástan tanár ismerkedett velünk, hallgatókkal:
– És maga is, Sára, szintén a mezőgazdaság területén kíván tevékenykedni a későbbiekben?
– Remélem, nem. – csúszott ki a számon egy meggondolatlan, de – legalább – őszinte válasz. A pótvizsgán már átengedett. Sajnos, abszolút nem hoznak lázba a kérődzők, az őszi kalászos növények még annyira sem. De mivel levelező tagozaton nem indítottak biológia szakot ezen az egyetemen – a nappali tagozat az élsport mellett pedig sok lett volna – kénytelen voltam ezt az álmomat későbbre halogatni. Ott várakozik ő is a gitár és a rajzolás mellett.
Visszatérve az ittas élsportolókhoz, még azon az estén felhagytam ateista nézeteimmel. Deus ex machina – valahogy visszajutottunk Hedóna lakásába. Nem tagadom, ez csak isteni közbelépéssel valósulhatott meg. A következőkről videót készítettem, imádom magam érte:
Hedi szűk szobája padlóján ült a zöld falnak dőlve, ölében egy telehányt kék lavór. Mennyi hányás, te jó ég… Könnyes arcát csak a lakótelep lámpáinak sárga beszűrődő fényei világították meg. Kisagya üzeneteit az alkohol hullámai messzire elsodorták, egy mondatot volt csak képes skandálni:
“Csak Budo bácsinak ne mondd el!”
Másnap volt az első alkalom, – és bízom benne, hogy az utolsó- hogy Hedi dugipiájával az ereimben edzettem. Természetesen aznapra tartogatta Budo bácsi a 10 kilométeres futás felmérést. Tudtuk, ahhoz, hogy megőrizzük közös titkunkat, értékelhető időn belül kellett lefutnunk a távot. Utoljára születésemkor küzdöttem ennyire.
Gyűlöltem aznap mindenkit, legfőképp – persze – Hedit. De ma, egy kis idő elteltével, bölcsebben tekintek vissza arra a napra: egyfelől, van Hedikéről egy roppant kellemetlen felvételem, amivel egy életen át sakkban tarthatom. Másfelől, ily módon – rákényszerítve egy emberfeletti küzdelemre – lökött Hedóna közelebb céljaim eléréséhez. Ha egyszer nyerek az Olimpián, biztosan megköszönöm neki.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: