Háromra nagy levegő és spuri. Ez volt a nagy terv, miként jussak el a fertőzött folyosón keresztül a konyhába egy újabb 1000 mg C-vitamin adagért. Mintha a Walking Dead múltheti epizódjába csöppentem volna, olyan volt most otthon lenni. A három élőhalott még késő d.u is pizsamájukban járkáltak egyik ágytól a másikig, a taknyos zsebkendőket közben folyamatosan szétdobálva.
Naivan – mint általában – azt gondoltam, én megúszhatom. Engem holmi vírus – ami még az “élő” fogalmat sem nyerte el – nem gyűrhet le.
“Sára, letepert ez a rohadék. Ágyban kell maradnom délután. De leküldöm Elina nénit, megtartja nektek ő az edzést.” – kaptam a hírt telefonon Budo bácsitól pár órával az edzés kezdete előtt. A főbástya is elesett. Innen a veszteség egyértelművé vált, ezt nem győzhetem le. A hétvégét – végül – én is pizsiben töltöttem.
Körbe küldtem az üzenetet:
“Ma délután Elina nénivel leszünk. Négykor kezdünk, utána siet tovább edzeni”
“Éljen, szabadság!” – jött egy azonnali válasz, inkább nem árulnám el melyik csapattagtól. A Hetes volt az.
Elina néni Budo bácsi jobbik fele. Kevesebb, mint két percbe telik, hogy a vízitelep összes tejfogúja köré gyűljön, amikor szerszámosládájával megjelenik a hajótároló garázsok előtt. Szerepe meghatározó: a még beavatatlanoknak megmutatja a kajakozás szépségeit.
“Csókolom Kedves-egyetlen-drága Elina néni” – ordítja az összes egyszerre, miközben – mint csibék a tyúkanyóhoz – rohannak a partot védő gát tetejéről vissza a telepre.
Mi is hasonló csillogó szemekkel fogadtuk 4-kor a kondiban. Aztán egy citromot először kóstoló óvodás képével kiáltottunk némán segítségért. Amikor Elina néni kezébe veszi a stoppert, az anyaösztön helyébe valami félelmetes, kegyelmet nem ismerő jelenség lép. Ijesztő, egy ilyen picike nőszemély mekkora fájdalmat tud okozni edzésen. Így hat a stopper – egy Stopper mind fölött, egy Stopper kegyetlen… – valakire, aki életét a jövő büszkeségeinek kinevelésére szenteli. Vagyis – valójában – annál sokkal többre. Mindig is úgy gondoltam, egy igazán jó pedagógus életeket képes menteni. Ők a fűszálon az a bizonyos pici él, akik túlnőnek a világ tengelyén is.
Szegeden csak komoly téttel bíró versenyeket rendeznek, feltételezem, ez is élet-halál harc lehetett. Megmondom őszintén, nem emlékszem hányadik lettem, hogy nyertem vagy tanultam aznap. Pedig azóta is emlegetjük a “csajos versenyt”.
Budo bácsi helyett Elina néni kísért el minket – engem és Hedónát – Szegedre, hogy megküzdjünk céljainkért. Természetesen rajongóim: Anya és Mami sem maradtak otthon. Az utolsó versenyszám után összepakoltunk, a hajókat huzatukba becsomagolva felkötöttük a kocsi tetőcsomagtartójára. Egy kis csajos program viszont belefért Szeged belvárosában, mielőtt hazaindultunk volna. A sok küzdelemért amúgy is kiérdemeltnek éreztük néhány új cipő vásárlását a már jól ismert cipőboltunkból. A Kárász utca híres Cappella Cukrászda fagylaltpultja előtt most is kígyózott a sor. Míg Anyáék sorban álltak, én szokásomhoz híven lelkesen kezdtem kutatni a paleo termékek után. Ha kellő ideig nem veszel cukrot a szádba, a diétás termékek is egész finomnak tűnhetnek… Ez a cukrászda örökre szívembe lopta magát: legalább 10 féle ízben kínáltak paleo fagyikat. Teljesen megbabonázott, boldogságom leírhatatlan volt. Nagyjából 25 percbe telt, míg a paleo vanília és eper íz mellett döntöttem. Csak Hedónáék nevettek jót szerencsétlen lányon, akit ennyire lázba hoz egy homokízű fagyi. Örömömben sem a kiszolgáló, sem a mögöttem sorban állók nem osztoztak.
Mindig is irigyeltem Hetestől és Hedónától, hogy ők Elina nénitől tanultak meg kajakozni. Vagyis inkább azt, hogy életük egy meghatározó időszakát – a gyerekkorukat – vele tölthették.
Még kissé idegenként mozogva az öltözőben éppen szekrényembe pakoltam be, amit üressé tettek nekem érkezésemkor. Ott volt a három évvel fiatalabb Hedóna is a néhány lány között, akik a sarokban csacsogtak edzés végezetével. A nyíló ajtó előlem még takarta az érkezőt, a lányok, viszont, már körül is rajongták. Szegény Elina néni mozdulni sem tudott tőlük, azt sem engedték neki, hogy lepakoljon néhány darabot a kezét nehezítő ruhákból. Leültem a padra, onnan hallgattam hencegésüket.
– Ez a dömsödi edzőtáborban történt, Sárika – vont be engem is Elina néni a beszélgetésbe – amikor Virágot becsaptuk. Olyan hiszékeny volt, szegénykém.
– Elhitettük vele, – ragadta el tőle a szót az egyik túlbuzgó kislány – hogy a térde csak azért fáj, mert nő a harmadik lába. És totál bevette…
– Jó lehetett… – válaszoltam csendben, igazából magamnak. Miközben ők hevesen csicseregtek tovább, én ott, az öltöző fapadján ülve megsirattam a 10 éves – de már versenyző – kislányt és a 11 éves akkor még – de már nem sokáig – kajakozni szerető bátyját. Hibát csupán ott követtek el szüleikkel együtt, hogy a szomszédos csónakház kapuin léptek be először. Azokon a kapukon a Legyek Ura várt rájuk: megismerhették a megalázást, a kiábrándulást, a felnőttekben való csalódást, a lelki és fizikai terrort, mindezt egy kis teljesítmény elvárás kíséretében. Míg az egy utcával arrébb telepvő egyesületben más gyerekek talán legszebb napjaikat élték.
Ami nem öl meg, az megerősít. Engem erősebbé tett a sok rossz – habár, ezzel véletlenül sem szeretném felmenteni az edzőket, akik mindnyájunkban meg is öltek valamit. Míg én efféle tapasztalatokra támaszkodva haladok az úton, Hedónáék valami sokkal erősebből merítkezhetnek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: