Élsport és a Karácsony

 -Akkor 25-én nincs edzés, bár… – és ezzel a kötőszóval vette el Budo bácsi az Ünnepekhez fűzött utolsó reményemet is – ha viszket a talpatok, elmehettek magatoktól futni.

Edzőm kevesek által beszélt nyelvén ez valami ilyesmit jelent: “nem lesz edzés, de lesz”. Olyan érzés ez, mint amikor megtalálod az előled eldugott karácsonyi ajándékokat, aztán a bontogatáskor szembesülsz vele, azt mind a testvérednek szánták. Ez a leghatásosabb edzői módszer, amivel valaha találkoztam: pontosan tudja Budo bácsi, miként fordítsa a céltudatos, lelkiismeretes versenyzőt a lusta, hisztis Sára ellen. Rám bízza a döntést: pihenni szeretnél, 10 után felkelni, beiglit zabálni és filmezni a családdal? Vagy ébresztőt állítani és két anyázás között dupla csomóra kötni a fűzőt a futócipőn? Így történt, hogy két anyázás után lefutottam a tóhoz december 25-én. (Itt megemlíteném, hogy Édesanyám, alias Rocky Balboa szintén futott azon a reggelen).

Diéta kapcsán sem előlegez Budo bácsi semmiféle bizalmat, “helyet csinálunk a beiglinek” jelszóval Karácsonyt megelőző napokban a megszokott adag háromszorosa kerül be az edzéstervbe. Idén a kedvezőtlen körülményeknek köszönhetően a 20 km-es hegyi futást elnapoltuk, így 24-i haláledzésre kedvenc konditermünkben került sor. Ünnepi volt – nem tagadom – a villogó karácsonyfa mellett Mariah Carey keveset hallott számának ritmusára kifutni a világból a terem futógépén. A már jó barátunk Tomi, a recepciós, úgy érezte, többé nem elég az együttérző tekintet, a szeretet nevében cselekednie kell:

– Nem lesz ez egy kicsit sok? – igyekezett puhítani a Mester lelkén, miközben mi küzdöttünk a fáradhatatlan szalag ellen.

– Elvégre, Karácsony van. – értetlenkedett ünnepi hangulatában Budo bácsi

Tominak adtunk egy Merci csokit a kedves próbálkozásért. Budo bácsi megkönnyíti a dolgunkat ajándékozás terén, idén is megkapta a megszokott borospoharat a megszokott gravírozással. Remélem, jövő Karácsonyig ez a pohár is egy véletlen baleset áldozata lesz. Hedónának kizárólag saját két kezemmel készítek ajándékot. Ez azért jó, mert lefaraghatok az amúgy sem sok szabadidőmből még egy keveset; idegbeteg lehetek minden alkalommal, amikor újrakezdem az egészet; anyagilag akkor is jobban járnék, ha egy Gucci táskával lepném meg – és neki, pedig, egyáltalán nem tetszik, amit kap. Amiért nem hibáztatom, a végeredmény nyomokban sem hasonlít arra a díszpárnára, amit a segíteni igyekvő Google kínált “legegyszerűbb saját készítésű ajándék – retardált szint” címszó alatt.

Egyetlen motiváló erő az ünnepi edzések alatt, hogy addig sem kell otthon lennem. Családunkban bármely ünnep – legyen szó Anyák napjáról vagy egy tag névnapjáról – egy újabb nagyszerű lehetőség a már hagyományszerű nagytakarításra. “De jót takarítottunk ma” – könnyebbült meg legutóbbi szülinapomon energiájával nem bíró Anyukám. Reakcióm heves volt. Az évek során testvéremmel kitapasztaltuk, hogyan érkezzünk haza pont a vacsora és ajándékosztás kezdetére. Apánál más a helyzet: ő hivatalos jegyzékben, szemtanúk előtt aláírásával önkéntesen járult hozzá a padlósúrolós hétvégékhez. Számára nincs menekvés.

Egyetemista mivoltam sem teszi könnyebbé az Ünnepeket számomra, a vizsgaidőszak küszöbén állok. Ami a tanulás halogatását jelenti egy bizonyos pontig, ahonnan már csak pánik és kétségbeesés következik.  

 Mindezt így átgondolva a Karácsony számomra, egy igyekvő élsportoló számára: lelkiismeret-furdalás, küzdelem a beigli csábítása ellen, pánik és stressz. De valami oknál fogva, szeretem a Karácsonyt. Talán, mert igazoltan költhetem Apa pénzét a plázában. Vagy a fények, illatok, giccses zenék, díszek és rég nem hallott kedves mondatok, amik magukkal ragadnak. Mintha gondtalan gyermekkoromba térhetnék vissza egy rövid kis időre. Igaza lehet a magyar kortárs költőnek, én is csak “ahhoz vagyok felnőtt, hogy tudjam, hogy gyerek vagyok”.