Sportosan a moziban is

– És nem rossz, hogy nincs normális életed? – már jól tudom, hova tart a beszélgetés. Ez a kérdés mindig feljön már az első 10 percben, amikor valaki igyekszik megismerni. A megszokott forgatókönyv szerint megyek tovább:

– Mármint? – “hát, hogy a sok edzés meg a tanulás…” gúnyolódok várható válaszán magamban.

– Hát, hogy a sok edzés meg a tanulás mellett tudod egyáltalán egy normális 20 éves lány életét élni? Tudod, buli meg ilyenek… – az évek során arra kezdtem rájönni, hogy az efféle kérdések mögött nem feltétlenül a lenézés és a rosszindulat áll, mint ahogy azt a gimiben gondoltam.  Egyszerűen csak tényleg nem értik az életemet. Kívülről – talán – nem is lehet belelátni, és kíváncsiak. A kérdés – viszont – jogos: mi lehet a megfelelő szórakozás egy élsportoló számára?

   Egy élsportoló vagy edzésről jön vagy edzésre tart. Ez von maga után némi kikötést szórakozást illetően:

1. Ne kelljen megmozdulnom (azt csak edzői utasításra)
2. No alkohol (mint tapasztaltam, az nagy ellenség),
3. Este 10-kor már pizsi és lámpaoltás.

Ezzel eléggé le is szűkítem a kört, a baráti körömet még annyira. Trixyvel – hasonló szempontokat szem előtt tartó kajakos barátnőmmel – kitapasztaltuk a tutit: mozi. A gond csak annyi, hogy utálom a mozit: a tömeget, a koszos üléseket, a dübörgő hangfalakat és a hipotalamuszomig bevilágító óriás kivetítő sem a kedvencem. Viszont kikötéseimnek megfelel és egy kis időre kimosódhat a sok szabály és hajsza az agyamból. 

Trixy korosztályom versenyzője, vagyis a versenyeken az egyik sok gondot okozó ellenfelem. Ő az egyetlen magyar női kajakos, akit nem utálok meg azért, ha nálam hamarabb éri el a célvonalat. Akármelyikünk is nyer a másik felett, futam után megbeszéljük, miért is volt a másiknak nagy – de múló – szerencséje. Örülünk egymás sikerének, még, ha az a saját sikertelenségünket is jelenti.

Huszonéves nő létére Trixy két műfajban gondolkozik: animációs mesék vagy szuperhősös hatás-vadász élménybomba filmek. Nekem végülis mindegy – elnézegetem a repkedő autókat és a minden részben romba döntött New York-ot 143 percen keresztül gond nélkül. Ha a barátaim boldogak, akkor én is az vagyok. Egyébként Trixyvel megállapodtunk: vágyait kielégítő óriás szörnyekért cserébe mindig készül valami bennfentes kajakos pletykával, amin Hedónával másnap csámcsoghatok. A Batman vs Superman vs Hulk vs X-men vs Micimackó és Malacka kombóra – mindezt, persze, 3D-ben, hogy rosszul is legyek – felnőtt, munkavállaló Matty bátyám is teljesen beizgul, ő sem marad otthon. 

– Mit adhatok? – rám sem néz, de már utál is a büfé pultja mögött álló, az élet értelmét még keresgélő fiatal lány. 

– Ja, nekem semmit, én ilyeneket nem eszem… – az egyetlen nehézség a moziban: ellenállni a diétámnak ellentmondó rágcsáknak a frissen kirobbanó popcornok illatfelhőjében ácsorogva. Nyálelválasztásom ilyenkor, mint Pavlov kutyáinak. Persze – csak addig kell erősnek lennem – amíg a teremben le nem oltják az oldalsó falakon világító lámpákat. Utána – végre – óvatosan átnyúlhatok Matty popcornos dobozába és észrevétlenül kiszedhetek magamnak belőle pár marékkal. A neten olvastam, hogy ha senki nem látja, amit megeszel, akkor az nem is számít. Ezt az elvet követve jutottam egyszer abba a roppant kellemetlen helyzetbe, hogy egész véletlenül a jobb oldalamon ülő Matty helyett a másik oldalomon ülő 40 körüli nő dobozából lopkodtam. Összenézésünk az amolyan örökké tartó pillanatok egyike volt. Kínosan mosolyogva visszapakoltam az utolsó szem popcornt is az ölemből. A film vége előtt 10 perccel kiosontam, ne lássa fényben megvilágítva az arcom…

– Én egy Batman vs Superman menüt kérek! – lépett közbe bátyám, csillogtak a szemei a mintás poharakat csodálva.

– És Batman vagy Superman legyen a poharadon?

– BATMAAAN! – kiáltott rá Matty, lelepvezvén visszafojtott, kisgyermekkorából megmaradt izgalmát a hülye kérdés hallatán. Erre még a fáradt, ideges hangulatú “Betty” névkártyás kiszolgálóból is könnyek kíséretével jött fel a mélyen elásott nevetés. Lehet, hogy szánalomból, de – legalább – nevetett. Eltartott egy ideig, míg összeszedte magát és kiszolgált. Addig Matty zavarában a földet nézte és rugdosta a leesett kajadarabokat. 

A jegyszedők a Verdák 2 vetítéséről már ismertek, ezúttal nem gúnyoltak ki, amikor azt hitték, már nem halljuk őket. Úgy másfél órája ülhettünk bent a teremben, de még mindig nem derült ki, Batman vagy Superman a keményebb.

– Tudtad, hogy Superman nem is létezik? – suttogva próbáltam vicceskedni Matty fülébe, de őt nem lehetett kizökkenteni. Méregdrága Batman-es poharának szívószálját rágcsálta, közben tekintetét egy pillanatra sem levéve a képernyőről. Trixy oldalba könyökölt és dühösen rámparancsolt, kussoljak már.

 Székemben üldögélve – pontosabban félig lecsúszva, úgy, hogy a háttámla teteje a fejem súlyát levegye izomlázas nyakamról – elmerültem, nem is a filmben, de a gondolataimban: “Jó volt a mai edzés. Szeretem, amikor jól megy a hajó. És ezt a kellemes fáradtságot a karjaimban. Holnap mi lesz? Ja, szombat, akkor hosszú evezés. Akkor korán kezdünk. Az nem baj, legalább már a Dunán leszünk, amikor jön fel a Nap. Milyen szép is az… Ahogy a fák legmagasabbra nyúló ágaikkal félig még takarják a Napot, de a mi oldalunkon már elérik a vizet az első sugarak. A levegő még hűvös és friss, legjobb az edzéshez. Normális élet? Nem tudom… Nekem ez megfelel.”.