Nem szeretek az Olimpiáról beszélni. Hajhászni egy álmot – érte élni, érte kelni és vele feküdni – amikor lehet, hogy az egésznek a végén csak egy hatalmas bukta lesz, egy csúnya hason csúszás. Félelmetes. Vagyis – számomra – bukta már biztosan nem, így is többet kaptam már ettől az úttól, mint azt valaha is remélni mertem.
Olimpia. Amikor rágondolok, egy igazi nőt látok magam előtt: elegáns, kecsesen mozog. Nem nézelődik, de mindent lát. Nem beszél, csak figyel és megjegyez. Vannak, akik harcba szállnak érte – mint férfi a nőért -, és van, aki még csak ránézni sem mer. A nők irigylik, bár szembe menni vele egyik sem mer – ki tiszteletből, ki gyávaságból. Ő az, aki választ: jutalmaz vagy leckéztet. És, akit kiválaszt… Fogalmam sincs, azt csak ők tudják. De én tudni akarom, nagyon.
– Ne csináld ezt! Szülinapja van… Ráadásul a 21., azt már csak nem hagyod ki?!?! -kiabált Matty a fürdőszoba félig nyitott ajtaján keresztül be a szobámba, miközben haját már a bulihoz waxolta.
– Azért mondod, mert te nem tudod, milyen fáradt vagyok… Reggel kezdtünk egy 10 x 100m-rel nem is tudom pontosan, de nagyon kevés pihenőre… – kanapémon fetrengve kiabáltam vissza neki már rég pizsibe öltözve. Hátam mögé az összes párnámat betömködve, “báránybőrnek” becézett gyapjú takarómmal betakarózva néztem tabletemen aktuális kedvenc sorozatom zsinórban sokadik epizódját – és így ecseteltem neki a téli alapozó edzésprogram egyik pillérjének, az úszásnak aznapi adagját igazolásként, miért is hagyom ki idén (is) Viktor szülinapi házibuliját.
– Végig ne mondd, mert belefáradok! Kár, pedig a faházban leszünk…
Viktorék kerti kis faháza a törzshely. Olyan edzőtábor hangulata van: magányosan álldogál, benne egy közös nappali és konyha, kis szobák emeletes ágyakkal.
– Hányan lesztek?
– Na, tudtam, hogy jössz te is. Öltözz fel gyorsan, Mazdival megyünk. Amúgy csak mi leszünk, a legjobbak… – Mattynek van gyakorlata benne, hogyan csábítsa le húgát a jó útról. Vagy lehet, csak szeretné, ha egy kicsit ellazulnék én is.
Sportkocsijában, Mazdikában ülve azon gondolkodtam, hogy is kerültem én ide, ebbe a kényelmetlen versenyülésbe, minden buckát a derekamban érezve egy hideg januári estén.
– Idősebb, mint én, és nézd, hogy megy! Örök darab. – veregette bátyám autója műszerfalát elégedett mosolyával.
– Mintha szaron csúszna, csak le ne harapjam a nyelvem… – motyogtam a nyakamra csavart kötött sál alatt, meleg abból a fűtésrendszerből még nem jött. Sosem értem meg, mit esznek a nálunk megfordult lányok ezen négykerekű kényelmetlenségen.
– ÁÁÁ, itt van Saci is, király! – ahogy meglátott, Viktor már fordult is vissza még egy “welcome drinkért”. Matty mindkettőt magáévá tette mondván:
– Saci úgysem iszik, mindjárt indulhat edzésre.
– Nem innen megyek, Apa jön értem 10 körül – magyarázkodtam zavaromban. Regina, Viktor féltve őrzött kincse teli pakolt kezekkel lépett a faházba, takarókat hozott át a nagy házból egy kis női megértéssel együtt:
– Nem baj, annak is örülünk, hogy egyáltalán itt vagy!
– Inkább azt mondd meg nekem, mikor fogunk egy igazán jót bulizni végre! – szegezte nekem türelmetlenül kérdését a házigazda.
– Még nem adták ki a pontos versenyműsort az idei szezonra, de előreláthatólag októberben lesz egy kis szabadságom.
– Októbert mondtál? Szóval 10 hónap múlva? – Viktor gyors fejszámolásának hatására csend lett a kis házban, minden kérdő tekintet rám irányult. Oldani szerettem volna a hangulatot, úgyhogy igyekeztem vicceskedni:
– De megígérem, ha nyerek egy olimpiai aranyat, ti mondjátok meg, mennyit igyak. – efféle dolgokban, mint az olimpiai arany és az “ötösöm a lottón”, bátran merek ígérkezni.
-ÓÓhohohóóó – a jó kedv már megérett Mattyben, hangerejét sem kontrollálta az este hátralevő részében tovább – Húgom, ha nyersz az Olimpián, olyan bulit csapunk, a saját hányásodban fogsz fetrengeni, én, pedig, fotózlak közben. – Egy felelősségteljes idősebb testvér szavai… Viktornak nagyon tetszett az ötlet:
– Jóóó – közben átnyújtott egy pohár Fantát nekem. – És mikor lesz ez a bizonyos Olimpia?
– Most nyáron, nem? – tervezgetett velünk Regi is
– Nem, hát most volt a 2016-os riói Olimpia, a következő 2020-ban lesz, négy év múlva.
– Mi van? Ennek semmi értelme, ezt nem hiszem el – bosszankodtak egyhangúan. Pedig, pont ez a szépsége, az egyik szépsége. – Jó, kivárjuk. De, akkor viszont biztos, hogy megnyered, ugye? – Erre még Matty is elkacagta magát, Ő tudja, mit is jelent egy magyar kajakosnak az Olimpia. Nem akartam még jobban letörni a társaságot, próbáltam pozitívan hozzáállni a témához:
– Végül is, ha minden nap orrvérzésig szétedzem magam, és még egy csomó minden más is a helyére kerül, akár még esélyem is lehet a kijutásra. Aztán onnan még egy külön történet arannyal hazajönni…
Ahogy befejeztem mondókámat, felnéztem. Már megint a merev tekintetek. Szemükben az értetlenkedés, csodálkozás, amolyan “hát te tök hülye vagy” nézés. Viktor lekapcsolta az eddig is halkan szóló háttérzenét, és hirtelen elhatározásra jutott:
– Mondom, mi lesz. – kivette a kezemből a fantás poharat, letette az asztalra. A sarokban álló fogasról leakasztotta a kabátomat és felém fordulva kitárta azt, hogy könnyen belebújhassak. Automatikusan beledugtam előbb a jobb, majd a bal karomat közben azon gondolkozva, mire készül Viktor. – Matty, te felhívod Apukátokat, jöhet érte. Te, Saci, most szépen hazamész és alszol. Reggel felkelsz és edzel. Úgy értem, nagyon keményen edzel mostantól négy éven keresztül minden nap azért, hogy együtt bulizhassunk végre. Ami engem illet, – kezét maximálisan széttárva illusztrálta – eeeekkkooooraaa hordó sörrel foglak a célvonalban várni… Hol is?
– Tokióban.
– Tokióban!
Az elkövetkező reggel is nehéz volt, mint általában. Az ágyam szélén ülve mosolyomat fáradt arcomat dörzsölő tenyereimbe rejtettem, és – mint azóta minden sötét reggelen – felidéztem az estét: “A barátaim kidobtak a buliból. Ilyen kedves gesztusban még nem volt részem.”. Aztán lementem a konyhába egy bögre kávéért és felkészültem a reggeli edzésre.
Kommentek