“Nem fogsz engem szeretni, Sára, mert az lesz a dolgom, hogy “átrugdossalak” a határaidon; ott, ahol Te már feladnád…” – nagyot tévedett Budo bácsi első beszélgetésünk, vagyis, inkább megállapodásunk végeztével. Budo bácsit edzőmül fogadtam, mert lehetőségeimhez mérten a legjobb sportolót – később Mesteremül, mert a legjobb embert hozza ki belőlem.
Sűrűn kétségbeeső Anyukám a legnehezebb estéimen az ágyam végénél megállva az alábbi kérdésekkel bombáz összesen kettő lélegzetvétel közbeiktatásával (a sorrenden néha azért variál), miközben én a hidegtől rázva egy haldokló embriót kopírozok három paplan alá bújva:
– Csak nem megint túlhajtottad magad? Muszáj mindig ezt csinálnod? Biztos jó ez? Hőemelkedésed is van? Holnap is edzel? Biztos elmész a holnapi edzésre? Melegítsek egy teát? Na, egy levest? Vizes a hajad? Miért nem szárítod meg sosem? Nem vagy éhes? Ettél már egyáltalán? Megyek, melegítek neked egy levest.
Általában, mire a kérdések végére jutunk, a hidegrázás abbamarad, és lassanként felváltja egy jóleső forróság. Habár, ez a melegség felerősíti kizsigerelt izmaim fáradtságérzetét, kidörzsölt tenyerem égését – mégis, mintha gyógyírként hatna a felgyülemlett fájdalmakra. Pár perc alatt összegyűlik annyi energiám, hogy egy rövid, ámbár lényegre törő válasszal illessem aggódó Édesanyámat:
– Mindjárt!
A következő tíz percben akkutöltő pozíciómon nem változtatva nekikezdek végiggondolni a még estére halogatott teendőket: “vizes cuccot kipakolni; türcsit a radiátorra tenni száradni; hajszárítás, hogy Anya megnyugodjon; VACSI; kevés tanulás; kis blogolás; fogmosás és, végre: alvás.”
A konyhában Apa újra megpróbálkozik a kocsiban, a hazafele úton már egyszer feltett kérdésével – amire ott egy legyintéssel kísért hümmögést kapott válaszul:
– Milyen volt az edzés?
Levesem után az aznapi előrelépésem pillanatait részletekbe menően mesélem el nekik, mert tudom, imádják hallgatni.
– Mindig elkápráztat ez a Budo bácsi! Eszméletlen, amit ti ketten leműveltek… – mosolyogva rázza fejét Anya a napi második falatkája elfogyasztása közben.
Hosszú évek dolgos napjai az “ezt úgysem tudom megcsinálni” edzés előtti gondolatokat szép lassan átváltották “úgyis meg tudom csinálni” mondatokká. Sok tapasztalás árán, de ráébredtem, hogy bármilyen körülmények között bármire képes vagyok – maximum egy picit több időráfordítással, ha izmaim “letiltanak”. Mindig azok az időszakok nulláznak le teljesen, amikor valami új felkészülési szakaszba lépünk. Példának okáért ilyen lehet: az alapozásból való felgyorsulás – vagyis sprintek elkezdése; a lapát letételével a téli súlyzózásokba menetelés; és – számomra mind közül a legkegyetlenebb – a tavaszi vízre szállás. Nagyjából négy hónap evezésmentes időszak után a kajakbaüléskor mindig ráeszmélek, milyen iszonyúan nehéz sport is a kajakozás. Tokától bokáig minden porcikám csurig telik tejsavval, ami úgy marja izmaimat, hogy sokszor elaludni sem enged a fájdalom. A hátizmom láza a legelviselhetetlenebb: gerincem mentén végig, oldalirányba szétáradó, szüntelen zsibbadás és feszülés, olykor már lüktetés. Az idei tavasz az izomláz egy olyan magas szintű stádiumába léptetett, hogy az egyik éjjel folyamán álmomban a gimnasztikasorozatomat összekötöttem egy kis öncsontkovácsolással. Vállam hatalmas reccsenése térített magamhoz – még reggel is azon gondolkoztam, hogyan adjam elő a történetet a csónakház kapujában várakozó Budo bácsinak, miszerintis, tulajdonképpen, eltörtem a saját vállam álmomban. Szerencsére, mire leértem a telepre, már fel tudtam emelni a kezem, megúsztam egy rándulással.
Csak a vakulásig fajuló oxigénhiánynak van hatalma a fejemben bujdosó szadista kis jellem felett, ami a “Nem lesz elég.” mondat skandálásába kezd minden edzés megkezdtével. Egyedül, csupán a szenvedő magzatos estéken ott, a három takaró alatt mosolyog a kis szemét és elégedett magával végre-egyszer-valahára.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: