– Én ezt egyszerűen nem értem… Hát a sport nem a munkáról, tiszteletről, méltó győzelemről és alázatos veszteségről szól? Mi ez a folytonos dráma, köpködés és mutogatás, amit művelnek? – a versenyhétvége feszes programjától és légkörétől még túlhevülve már-már idegesen szánakoztam a szegedi válogatón látottakon és hallottakon: a siker apró és hamar kihunyó fényéhez aligha férnek oda egymástól edzők és versenyzőik; a sikertelenség mély és sötét szakadékától viszont a másikat maguk elé taszítva próbálnak menekülni. Valamiféle magyarázatot vártam Budo bácsitól, mihelyst beültünk a kajakomat szállító kisbuszba és elindultunk az M5-ösre hazafelé. Edzőm higgadt, színfalak mögé látó, egyértelmű válaszából tisztán csengett a sok éves versenyzői, 40 éves edzői és még több örömöt és csalódást megélt életévek múltjának tapasztalásai:
“Egy edző és versenyzője kapcsolata, Sára, a sikertelenségben mutatkozik meg igazán.”
– Sára! Sárát kérjük a kettes ajtón befáradni! – könnyedén és gyakorlottan kiabálta át a tüdőgyógyászat várótermét a fehér köpenyes asszisztensnő egy keddi nap kora reggelén.
– Haha, én nyertem! Mondtam, hogy engem fognak előbb behívni… Kabátomat itt hagyhatom, tetszik rá vigyázni? – kérdeztem, de összehajtva már le is tettem a tavaszi kabátomat Budo bácsi melletti műanyag székre. A nagyra tartott csapatépítő “team building” programokat mi az orvosi rendelőben, gipszelőben, autómosóban vagy a hosszabbnál hosszabb edzőtáborba vezető utakon szeretjük megtartani. Az edzésnaplómban, ha visszalapozom, a következőket látom: “hétfő d.u evezés és futás; kedd d.e tüdőgyógyászat Budo bácsival, d.u résztávos evezés. Elina néni már nem is tudta, hogy sírjon vagy nevessen, amikor sztereóból kapta a “finom”, “visszafogott”, mélyről induló, sok utast felhozó köhögéseinket Budo bácsitól és tőlem: “Ezt a rendíthetetlen összhangot… Ha az egyik beteg, rögtön szimpatizál a másik is”.
Az orvosi szobában nem élsportolóhoz méltó eredményt produkáltam, amikor a Doktornő kérésére nagyot “éééés-most-fújjon-fújjon-fújjon” fújtam valami gépezetbe. A nagy fújás az akkorra már szerves részemmé vált, iszonyú krachácsolással végződött.
– Nem hangzik jól – szemeivel végigmért a kedves, idős Doktornő, miközben én sajnálkozó fejrázásából próbáltam megfejteni, mennyire lehet súlyos a helyzetem. – Sportol, jól látom?
– Kajakozom. Ezért is vagyok itt, nagyon zavar edzés közben az állandó köhögés… Nem lehetne leállítani valahogy?
– Edzés közben? Maga így edz? Normális? – csak a szokásos orvosi reakció – Ez hány edzést jelent egy héten? – válaszomat késleltettem pár másodpercig, de aztán felelnem kellett.
– 12-t…
– 12?? Nem sok az egy ilyen fiatal Hölgynek? Miért edz ennyit?
– Nem is tudom igazából, de a soron következő beteg az edzőm hasonlóan hangzatos tüdővel – ha szólna pár szót az érdekemben, megköszönném!
Igaz, jó néhány hónap eltelt már, mikor eljutottam a döntésig, hogy Budo bácsival közös munkába kezdve visszaüljek a kajakba, de a sok csalódás és megalázás emlékei még mindig túl élesen játszadoztak a szemeim előtt. Nehezen találtam a szavakat a szűkös edzői szoba kis asztalánál, amikkel elmondhattam volna az akkor még idegen Budo bácsinak, mi is fáj annyira. Budo bácsi mondataiból viszont már tudtam, hogy ez valami más lesz:
“Tudod, Sára, egy versenyzőnek egyetlen egy dobása van. Ezért fontos az egó. Az élsportban előtérbe kell helyezni az egót – mármint a versenyzőét, nem az edzőét…”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: