Legutóbbi bejegyzésemet a 2017-es szezon első versenye előtt írtam még áprilisban – most pedig az év utolsó versenyébe is mind belenyugodtunk már. A lényeg a sok történés hatására sem változott számomra – viszont igaz, kicsit valahogy másképp fogom ma a tollam.
Az elmúlt hetek üresjárataiban – ilyen üresjárat, amikor zsibbadtan várom, hogy kávém kikotyogja magát a délutáni edzésem előtt vagy az onnan hazafelé vezető utak bizsergő izmaimmal – sokat gondolkodtam azon, miről is írjak mostantól. Vagyis, a téma adott: élet az élsportban, ráadásul jogosan vethetnétek szememre, ha friss Maraton Világbajnokként nem a Világbajnokságról mesélnék – újra és újra. Amit nem tudtam megfogni, az inkább a “hogyan” írjak része. De, mint minden jó érzésemet, szeretném megosztani azt is, hogy milyen az élet Világbajnokként – és már tudom is, hogyan fogom.
Választottam egy utat, amiben muszáj hinnem. Elvezetett egy Tanítóhoz, akiben muszáj bíznom. Elfogadtam egy tanítást és nagyon féltem, hogy nem szerzem meg a tudást.
Borzasztóan ideges voltam, pedig nem így kellett volna lennie. Túl sok mindennek másképp kellet volna lennie ahhoz, hogy Európa-bajnok lehessek. Habár az eredmény a célvonalban dől el, a rajtgépben állva már tudni szoktam, hogy jól fogok e versenyezni. És tudtam, hogy nem fogok. Már-már túl sok reggelen keltem vak bizalommal és összetörhetetlen hittel a szívemben, és végre a tudás és a képesség is megérkezett – de ott sem és akkor sem karolt fel az a túlbecsült siker. Ahogy aztán a rövidtávú utánpótlás Világbajnokságon sem, pedig ott már majdnem minden úgy volt, ahogy lennie kellett.
Egyetlen versenyszezon alatt, mintha 10 évet öregedtem volna. Edzésről edzésre éltem túl a napokat és versenyről versenyre tökéletesítettük teljesítményemet. Lenyomtak, próbára tettek és szépen, lassan átformáltak a mindennapok. Látván, ahogy lányát a nagyszínpadről egy egyszerű, bár igazából várható mozdulattal lelökik – Édesanyám rendíthetetlen jóba vetett hite is a 12 év kajakozással telt évek alatt most először megingott.
Így történt tehát, hogy végül már lélektelenül készültem fel az idény utolsó, nagyon sokadik és – ezek mellett még több minden más okból kifolyólag- legnehezebb dobására, a Maraton Világbajnokságra. Könyörtelenül kényszerítettem rá már kisajtolt testem egy végső formára – és egyedül, kizárólag csak magamért csináltam végig.
Dél-Afrikában én voltam, aki elsőként ért a célba – Világbajnok lettem. Úgy tűnt, mintha egyik pillanatról a másikra vált volna egy álom valósággá – pedig igazából nagyon sok pillanat alatt lett azzá. Ezelőtt utoljára kisgyermekkoromban voltam képes elsírni magam az örömtől, ha megkaphattam azt, amiért már mindenemet odaadtam. Becsuktam a szemem, hogy jobban érezhessem, és magamnak súgtam, hogy “Végre”.
A legtöbb, amit adhatott nekem a két aranyérmem, az a nyugalmam. Elmúlt az őrlő félelem, elmélyült a bizalmam és most először végre úgy igazán hiszek magamban – és magamnak. Eltitkolt kétségeim nélkül mehetek tovább. Szeptember óta minden nap megélem az elégedett, boldog és nyugodt pillanataimat – melyekhez elég ideje élek már, hogy tudjam, milyen ritka kincsek. Fáradhatatlan mosolyommal mélyítem arcomon ráncaimat, hogy egy életen át rajtam maradhassanak. És az erő, amit azóta szüntelen érzek hatalmasabb, mint amit valaha tapasztaltam. 
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: