Egyáltalán nem akartam az egykori Ferihegyi Reptér 2B termináljában lenni akkor, körülvéve a nagy tudású, magasra tett léceivel izgatottan várakozó magyar csapattal – akik elől gondosan titkoltam az éppen a sírással vívott csatámat. Pár lépés még hiányzott utamból a kilátóig, melynek magasságából ma már tisztán látom, hogy az én dolgom aznap pontosan a Liszt Ferenc repülőtérén volt, méghozzá az, hogy első lépésként sokadik felszólításra végre befáradjak a tranzitzónába és belemerüljek a Maraton Világbajnokság követelményeibe.
Mindig gondos büszkeséggel öltöm magamra a magyar színű válogatott melegítőt, amikor egy világverseny helyszínét vesszük irányba – és ez azért aznap sem volt másképp. A versenyekhez vezető hosszú busz- vagy repülőutak szolgálnak pihenőként egy-egy kimerítő, formacsiszoló felkészülés végén – azzal a kinek nyugodt, kinek feszélyezett gondolattal, hogy innen már nincs több lehetőség hozzátenni a szerencsénkhez; annyit viszünk magunkkal, amennyit összegyűjtöttünk a nehéz napok alatt.
Én álltam a Maraton Világbajnokság hazai válogató versenyének rajtvonalához; magam hajtottam határáig fizikai létemet a válogató első napján egyéniben, majd rögtön másnap párosban is a győzelemért; utána önként adtam meg magam a szükséges felkészítésnek – sok tűréssel és elviseléssel; és magamért tettem vízre hajómat a világbajnokságon, amolyan az Egészhez való személyes hozzájárulásként bízva benne, hogy egyszer visszakapom, amit hozzáadtam. Mégis jogomtól fosztottnak éreztem magam egy naivan és türelmetlenül kitűzött cél el nem érése végett.
Egy néhány kisebb siker által színezett szezon és egy minden addiginál erősebb hittel felfegyverzett alapozó munkák időszaka után egy évvel nem ott és nem az voltam, akinek előtte már annyiszor elképzeltem magam – és ez akkor nagyon fájt. De Budo bácsihoz fűzött erős bizalmam új és nagyszerű tapasztalásokhoz vezetett és segítségül szolgált a régi álmok, régi viselkedések és a jövőn való aggódások elengedésében.
Az élsport ismeretlenében járom utam azóta is. Egyre enyhülő félelemmel engedem, hogy ez az ismeretlen folyamatosan formáljon, alakítson és vezessen. Az élet heves természetétől várható arculcsapások miatt még hunyorogva, de már lelkesen és kíváncsian nyitogatom az általa kínált ajtókat. Mikor jól eső elismerésekre, segítőkezekre, új lehetőségekre; mikor ugyanazokra a leckékre – ez legtöbbször a jó indulatba rejtett rosszindulat – nyílik újra és újra, talán várva, hogy végre helyesen vizsgázzak a népszerű Karma törvényeiből.
Szerencsére nem ott és nem az vagyok, ahova és akinek elképzeltem magam; és fogalmam sincs, hogy hol és ki leszek egyszer. Örülök annak, hogy itt vagyok és hogy egyáltalán vagyok és bár piszkosul, de most türelemmel várom, hogy kinyithassam a következő ajtót.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: