Egy mindennap – McCafé

– Korán kelő típus vagy, Sára? – Tette fel Budo bácsi kérdését a semmiből. Látszott, jár valamin az esze. Na bmeg, már csak a korán kelés hiányzik…

– Hát én, őőő, nem egés… – kezdtem volna menteni a menthetőt a konditerem falára szerelt bordásfalba kapaszkodva első közös erősítő edzésünk után valamikor ilyentájt decemberben, 2013-ban.

– Az jó, mert én is. Akkor reggelente kezdjünk 7 órától. Legalább így hamar letudhatjuk a reggeli adagot. 

  Mint azóta már megtanultam, ez is egy olyan kérdése volt Budo bácsinak, amire – tulajdonképpen – teljesen mindegy, mit is válaszolok. Hasonlóak szoktak lenni a ” – Mennyire vagy fáradt, Sára? – Borzasztóan! -Jó, mert akkor délután időre megyünk” vagy “- Kipihented magad a hétvégén, Sára? – Végig edzettük a hétvégét, Budo bácsi ?!?! – Akkor jó, mert kemény hetünk lesz, kösd fel a bugyogód!” 

Valahogy így váltam korán kelő típussá. Ebben azért csapatom, Hetes és Hedóna is nagyban hibásak. Beléptek ők is abba a korba, amikor már naponta kétszer kell meghalniuk, ha tartani akarják a lépést mezőnyükkel. De, mivel, ők még a magyar oktatási rendszer rabjai, első órájuk becsöngője előtt végezni kell a reggeli testmozgással. Előző egyesületemben a kényelmes 10 órai kezdés után legalább egy évembe került, míg hozzászoktam a kora reggeli sanyargatással járó fájdalmakhoz. A gyomromból indulva terjed szét izmaimban egy éles, szinte forró fájdalom, amikor még félig alvó testemet kell tűrőképességem határain mozgatnom. Mekkora előny volt idén a versenyek reggeli előfutamai során… 

Hedónának akadnak olyan első órái, amin – véleménye szerint – teljesen felesleges részt vennie: “Ne aggódj már ennyit, Saci, majd találok egy gazdag csávót. Matekra amúgy is csak a gyökerek járnak be.” Remélem, édesanyja nem követi a blogomat. Magántanárként Anyukám még a kezdetekkor megtehette, hogy az enyémhez igazítsa napirendjét. Amíg én edzek, ő letanítja nyelvóráit, így együtt tudunk jönni-menni. Hármunk összehangolt órarendjének és Anya kávéfüggőségének köszönhetően alakult ki szokásunk, miszerint a körzeti McCafé-ban gyűlünk össze minden hétfő-szerda-péntek reggel 9 óra körül. 

Sajnos, decemberben már hideg van ahhoz, hogy a kinti asztalokhoz üljünk, pedig az a kedvencünk. Nem úgy az FBI ügynöknek öltözött főnöknőnek. Kellemetlenül érintette, amikor a nyári meleg napok egyikén Anya az asztal tetejére állva próbálta kinyitni az óriás napernyőt, – mondanom sem kell, Hedike töretlen támogatásával- hogy az árnyékát vethesse ránk, fogyasztókra. 

– Nyertünk, a buta kiscsaj van ma is – kacsintok Anyára, aki már a törzsvásárlói kártyáját halászta elő táskájából. A kártya szerint három kávé vásárlása után a következő kettő árából 50% kedvezmény jár. A buta lány – aki Anya szerint csak “későn érő típus, ne bántsd már” külön örömöt szerez nekünk, de – szerintem – minden más vásárlónak is. Szegény, teljes zárlatot kap a törzsvásárlói kártya puszta látványától is. Fogalma sincs, miképp működik a dolog, úgyhogy bárminek, amit kérünk, megfelezi az árát. Főnöke elől igyekszik titkolni sokkos állapotát, nekünk – pedig – eszünkbe sem jut beköpni. Az is igaz, hogy rendeléseinket még sosem sikerült megjegyeznie, de ennyi belefér, ha 300 Ft-ért a világ összes kávéját megihatjuk. 

– Lesz két caffe latte, az egyik nagy adag és koffeinmentes, a másik lehet koffeinnel, de csak normál adag. Viszont a normált langyos tejjel kérném, ne legyen forró, ha kérhetem. – próbálkozik teljesen feleslegesen Anya, miközben én már el is indultam a jégautomatához jégért a tűzforró kávékhoz. Hedi már befoglalta a bőrfotelek közé fogott kisasztalt. Onnan ordítja, hogy “Ide, Saci, itt vagyok” duplacsokis, fahéjjal megszórt tejszínhabos frappéjával kezében. Vigyáz az egészségére, ahogy egy élsportolónak azt illik. Fordulok a pohár jegemmel, ő akkor érkezett. Ma is váltunk egy “Látom, te is gyúrsz. Ámen!” pillantást az izmos, 30-as sráccal. Leül a sarokba, és most is belemerül laptopjába. Lehet, ő is blogot ír az ügyetlen felszolgáló lányról. Közben Anya már hozza a két nagy adag, koffeines, forró kávét. Mindig kiver a víz, amikor telepakolt tálcával látom igyekezni az asztalok között. Nem csak a versenyeimen viselkedik hiperaktívként, alapjáraton túlpörög. Amiben lehet, el is botlik; legurul a lépcsőn; egyenesen belemegy a tiszta üvegű, csukott mozgóajtóba… Kiskoromból megmaradt félelmem tömegben közlekedni vele. 

Mindig a habbal kezdem. Most csak miután letisztítottam a kanalat, amit az igyekvő barátnőnk vélhetően a mosatlan edények közül vett elő. Miután Anya tejhabját is lekanalaztam, szeretek csak csendben ülni ott és nem gondolni semmire. Vagy hallgatni, ahogy Hedi és Anya kicsit sem halkan utálnak mindenkit. Megbeszélik, mekkora köcsögök Hedi tanárai, legfőképp az irodalomtanárnő. Sorban következnek majd a kajakos ellenfeleink – akiknél sokkal ügyesebbek vagyunk, és amúgy is tök ronda mindegyik… Olyan meghitt az egész, főleg így Karácsony előtt. Jól megvannak ők ketten: Anya rengeteg mondandóját is végre élvezettel hallgatja valaki, Hedi meg furcsa mód örömét leli benne, ha családtagjaimmal töltheti kevés szabadidejét. Hatalmas sor áll már megint a körforgalomhoz, ahogy a hatalmas, madármatricás üvegablakon keresztül látom. Szerencsétlen sárga autós nem sokat haladt előre az elmúlt 20 percben. Körforgalom egy ekkora kereszteződésbe… Mondjuk, amennyi pénzt állítólag felvett érte a szembeszomszédunk, annyiért én is szívesen tervezek ilyen hülyeségeket. 

Visszarántja a figyelmemet a kapkodó Hedi, már reflexszerűen adagolja a bekészített szalvétákat Anyukámnak, akinek már megint visszaköszönt a kávéja. 

– Anya, basszus, attól még, hogy te is nagy adagot kaptál normál helyett, nem kell leerőltetned az egészet. Tudod, milyen kicsi a gyomrod… – nevelem, miközben törlöm pólójáról a ráköhögött kávécseppeket.

– Hagyjad már békén, tudod mennyire szereti a kávét. És amúgy is feketében van, semmi nem látszik – áll azonnal védelmébe Hedóna. Még nagypapám nevelte belé, aki eleget éhezett a világháború idején, hogy ételt-italt nem hagyunk az asztalon.

– Menj el viszont pisilni, mert annak is baleset lesz a vége. Aztán úgyis indulnod kell. – sürgetem a mindig, mindenhonnan elkéső Anyukámat.

  Ma én vagyok a soros a tálca visszavitelében, a pultra teszem, ahogy kérni szokták. Szétválunk: Hedi emelkedett vércukorszinttel, Anya a koffeintől még inkább felpörögve indulnak ki tanulni, ki tanítani. Rajtam már a kávé sem segít, 10 percen belül el kell jutnom az ágyamig, különben az utca közepén alszom el. Nesze neked korán kelő típus, és még csak hétfő van…